Fast Color kritika és egy kis morgás a szociopolitikai kultúráról

Mozgókép-blog

A Fast Color egy hangulatos, lassabb tempójú karakterközpontú sci-fi dráma.

Sztori

Ruth (Gugu Mbatha-Raw) különleges képességekkel rendelkezik, azonban nem tudja uralni azokat, így veszélyt jelent másokra. Hosszú évek után hazatér elidegenedett családjához a megváltás reményében.

Egy kis szubjektív

A napokban éppen láttam egy rövid részletet egy podcastból, amiben The Critical Drinker tartott egy rövid rantet a mai fősodorbeli írókról, akik saját vagy a stúdió által elvárt, kiegyensúlyozatlan és valóságtól elrugaszkodott szociopolitikai nézeteket helyezik előtérbe a természetes jellegű történetmesélés és jól definiált karakterek helyett, amikor egy már létező, népszerű és nagy múltú franchise-on kell dolgozik. Érvelése alapját az képezte, hogy ezek az írók megbízásos alapon dolgoznak, ellentétben a franchise-ok alapjait lefektető kreatív és újító elmékkel, így a felelősségérzetük sincs meg a rajongók irányába. Hiszen ők nem kiérdemelték a helyüket, hanem egyszerűen megkaptak egy melót. 

Ha nem is mindig értek vele egyet minden témában, el kell ismernem, hogy ezzel a kis ranttel fején találta a szöget. Az utóbbi időben egyre több valóságtól teljesen elvágott szociopolitikai aktivista kerül magasrangú írói pozíciókba az éppen trendi nézeteik miatt, ahol aztán tehetség vagy a társadalmi szituációk átlátása nélkül erőltetnek fals vagy szűklátókörű szociopolitikai nézeketeket a stabilnak hitt hátterű franchise-ok újabb elemeibe. A szűklátókörűség és irreális elképzelések pedig csak mélyítik az ellentéteket a már eleve súlyosan megosztott társadalmi csoportok között.

A saját véleményem az, hogy ezek a “stúdiómegbízottak”, legyen szó írókról vagy döntéshozókról, legfeljebb csak egy-egy részproblémára képesek rámutatni a szociopolitikai aktivizmusukkal. Nem képesek, illetve  a stúdiók statisztikai alapú mentális kötöttsége miatt nem is tudnának a bölcs és éles szemű gondolkodókkal ellentétben az együttélésre vagy ellentétek feloldására, megoldására racionális opciót mutatni. A mai írók általában nem arany középutat építenek, hanem csak súlyosbítják az ellentéteket.

Egy tökéletes példa: a modern Star Trek

Így történhetett például, hogy a Star Trek jövőjét a CBS egy olyan trendkompatibilis, ám teljesen tehetségtelen fasztorlaszra bízta, mint amilyen Alex Kurtzman is. A Kurtzman által vezetett “kreatív” csapat a remény és racionalitás jövőképét egy hatásvadász, reményvesztett, totális disztópiába vezette (ócska Trónok harca klónná téve azt), miközben felülírta vagy semmivé degradálta a meglévő elemeket. Hozzátenném, hogy Kurtzman “tehetségéről” árulkodik az is, hogy néhány éve képes volt egy olyan Tom Cruise filmet rendezni, amely kritikailag és anyagilag és bukásnak bizonyult. Emiatt a Universalnak harmadjára is át kellett terveznie a Dark Universe projektjét.

Persze a Star Trek több évtizedes történelme során természetesen folyamatosan fejlődött a társadalmi trendeknek megfelelően. Például a a kilencvenes évekbeli Deep Space Nine-nal már elkezdte pedzegetni az “utópia” árnyoldalait is. De a Picardban megtették azt, amit eddig senki sem: ész nélkül darálták le vagy forgatták ki magukból a karaktereket, legfőképpen magát Picardot a hihetetlenül toxikus üzengetés jegyében, miközben a valódi Star Trek potenciállal bíró sztorilehetőséget az évad első öt percében eldobták. A párbeszédek stílusát összehasonlító rövid montázs mindent elárul az aktuális színvonalról:

És ezért értékeltem a Fast Colort.

Mert bár egyértelműen szociopolitikai üzenetet akar közölni a “female empowerment” szükséges témájában,

  • egy saját kis világot épít fel,
  • kidolgozott és messze nem tökéletes főszereplőket mozgat történetében
  • és (javarészt) nem próbál ellenségképet faragni egy társadalmi csoportból a saját üzenetének bizonyítása érdekében.

A Fast Color szuperképességekről, az azokkal járó járulékos károkról, az egyéni gyengeségről, a megváltásról és az árnyékból való kilépésről szól egy többgenerációs család tagjain keresztül bemutatva a helyzetet. A film végig emberközeli léptékű története szép lassan építkezik. A karakterek megfelelő módon vannak kibontva, viszonyaik érthetőek és ami a legfontosabb, sokszor rossz vagy megkérdőjelezhető döntéseket hoznak. Nem holmi nulldimenziós, tökéletes Mary Sue klisék, hanem emberi figurák, akik cselekedeteik mellett csak reménykedni tudnak, hogy jól döntöttek. A film erős atmoszférában és színészi játékban is. Ráadásul a képességek vizuális ábrázolása is szemet gyönyörködtető lett, ugyanakkor az effektgazdag jelenetek csak másodlagosak a karakterdrámához képest. 

A film egyetlen negatívumának csak azt tartom, hogy a negatív figurák castingjánál valaki elvesztette a “diverz csoport” megjegyzést és sikerült gáz sztereotípia irányba mennie. Szerencsére a hibát némileg kompenzálta David Straitharn fantasztikus karizmája, aki egy újabb visszafogott, ám annál szebb alakítással gazdagította szép karrierjét. (Ajánlom a Walkaway Joet is, kiváló alkotás!)

Fast Color stáblista

  • Kiadás éve: 2018,
  • műfaj: dráma, sci-fi, thriller,
  • játékidő: 100 perc,
  • írta: Julia Hart, Jordan Horowitz,
  • rendezte: Julia Hart,
  • főszerepben: Gugu Mbatha-Raw, Lorraine Toussaint, Saniyya Sidney, David Strathairn
  • zene: Rob Simonsen,
  • fényképezte: Michael Fimognari,
  • a film IMDB oldala.
Doz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.