conan arnold schwarzenegger

Conan, Conan, Kalidor, Kull, Conan

Mozgókép-blog

Conantól Conanig: ebben a cikkben a Robert E. Howard műveire alapuló filmekről esik szó.

Ki volt Robert E. Howard?

Robert E. Howard a huszadik század elején élt amerikai népszerű ponyvaíró. Tragikusan fiatalon, harmincévesen halt meg, azonban így is gazdag életművet hagyott az utókor számára. 

Nagy hatással voltak rá a gyerekként hallott boksztörténetek (az USA-ban kiemelkedően népszerű volt akkoriban a sport), illetve az, hogy saját szemével tapasztalhatta a kisvárosok életszínvonalának jelentős csökkenését, amikor azokat megszállták az olajlázban égő új lakók. 

Főként rövid történeteket írt különböző magazinoknak; rengeteget kellett dolgoznia a sikerért, a gazdasági válság az ő karrierjét is negatívan érintette. Mindig is szerette a történelmi témákat, azonban hogy le tudja rövidíteni a háttérkutatás idejét, létrehozta a Hyborian Age nevű fiktív korszakot. Ebben különböző korok és népek kulturális vonásait tudta ötvözni kötetlenül, és közben szabadon használhatta a mágiát is. Karrierje utolsó szakaszában leginkább western történeteket írt.

Robert E. Howard, Conan megalkotója
Forrás: Wikipédia

1976 – 1982: az első Conan film háttere

Edward R. Pressman és Edward Summer már a hetvenes években megpróbálták filmre vinni Conan kalandjait. Ám hiába szerezték meg nehézkesen jogokat, kellő anyagi háttér híján nem tudták megvalósítani a projektet. Maga az ötlet jó volt, hiszen a Star Wars sikere miatt nyitottabbak lettek a stúdiók az ilyen projektekkel szemben, továbbá a Conan művekből adaptált képregények népszerűsége is megnőtt akkoriban. 

Oliver Stone akkor kapott megbízást a forgatókönyv megírására, amikor a Paramount kezdeti támogást ígért a filmnek, ha felvesznek egy nagynevű írót. Azonban az Oliver Stone által írt szkript megvalósításhoz a becslések szerint 40 millió dolláros költségvetésre lett volna szükség, amibe a Paramount stúdió nem ment bele. Ráadásul rendezőt sem találtak a filmhez, amikor pedig John Milius vállalt volna, a Dino De Laurentiis irányába vállalt kötelezettségei szóltak közbe. Azonban Milius feldobta az ötletet Dino De Laurentisnek, aki vevő volt rá. Így végül az előkészületi státuszban lévő projektet eladták a legendás producernek, aki lányára, Raffaelára bízta a projekt vezetését.

A forgatás

Pressman társproduceri státuszban maradt, Milius pedig lehetőséget kapott a forgatókönyv újraírására. A Pumping Iron (Acélizom) című dokumentumfilmnek köszönhetően Arnold Schwarzenegger már 1976-ben megkapta a főszerepet. A film forgatásáshoz jelentősen változtatnia kellett fizikai formáján, sokkal atletikusabbá kellett válnia Milius elvárásai szerint, továbbá kemény nyelvi képzés is várt rá, hogy vastag akcentusa javuljon. Gerry Lopez és Sandahl Bergman kezdő színészként került a filmbe, Lopezt utólag újraszinkronizálta Sab Shimono.

A forgatás Jugoszláviában ment volna végbe, azonban Tito halála és az ország felszereltsége miatt Spanyolországba vitték a projektet. A látványvilágot Ron Cobb tervezte meg, akire a sötét középkori kultúrák és Frank Fazetta Conan képei jelentős hatással voltak. 

A fil 1982-ben jelent meg, 20 milliós költségvetése mellett körülbelül 70-80 millió dolláros bevételt hozott. Producereinek ideiglenes hasznot jelentett, Schwarzenegger karrierje szárnyra kapott, Basil Poledouris zeneszerző csodálatos score-ja pedig hivatkozási alappá vált. A film nagy lökést adott a sword-and-sworcery fantasy műfajnak, rengeteg hasonló, kisebb-nagyobb költségvetésű próbálta másolni az alkotást. (Forrás.)

Conan, a barbár (1982) rövid kritika

Mielőtt nekiültem a filmnek, egy, a korra jellemző hangulatos, felszínes cheesefestet vártam. Ehhez képest egy lenyűgöző filmélménnyel lettem gazdagabb, ami bombaként csapódott be a kedvenceim közé.

A Conan, a barbár egy rendkívül tudatos film, amiből korai blockbuster létére pont hiányoznak a blockbusterekre jellemző problémák. Itt-ott ugyan valóban látszik rajta a kor, ugyanakkor 

  • karaktereit (legfőképpen főszereplőjét!) csak akkor és úgy beszélteti, amikor szükséges; 
  • nem rágja szájba a dolgokat, hanem a fizikai alakításokat helyezi előtérbe és az audiovizuális történetmesélést helyezi előtérbe…
  • annyira, hogy Basil Poledouris zseniális zenéje gyakran egyenesen helyettesíti a dialógusokat;
  • nem erőlteti a témától idegen PG-13-as családbarát korhatárbesorolást, hanem bátran mutatja a szexet és a vért;
  • története egyszerű, de jól felépített és egyáltalán nem buta;
  • karakterei a kevés szövegük ellenére tökéletesen működnek az ÁTGONDOLT forgatókönyvnek köszönhetően;
  • effektparádé helyett a pusztán a környezet szépségét érzékeltető shotokkal nyűgözi le a nézőt (illetve általánosságban véve gyönyörű operatőri munkával),
  • a narráció nem idegesítő vagy felesleges.

Egyensúly

Schwarzenegger tökéletes választás volt Conan szerepére, Milius pedig tökéletesen ráérzett arra, hogy mire képes az osztrák színész – testépítő. Hiányosságait, azaz az erőteljes akcentust kevés szöveggel kompenzálta, így erősítve a karakter helyzettől függő sztoicizmusát vagy elszántságát, merev arcmimikája alá pedig érzelmek csodálatos áradatát festi Poledouris score-ja. Ráadásul a film a humortól sem zárkózik el, sőt, Conan esetlenebb pillanatainak ábrázolásával mélyíti a figura emberi oldalát. Ráadásul nem pszichopata egyszemélyes hadseregként jelenik meg, hanem egy csapat funkcionális tagjaként.

Bár két óra felett van a Conan, a barbár játékideje, egyáltalán nem érződik elnyújtottnak. Milius ezen a téren is kiválóan egyensúlyozott: hagyott időt a karakterek, a világ felépítésére, az akcióra és az érzelmi húzásokra is. A mai túlbeszélt és túlvágott filmes felhozatalhoz képest üdítő volt egy olyan alkotást látni, amelyben akár percekig nem szólal meg senki, csupán a cselekvéssorozat megy végbe, és az egészet csak a zene “narrálja”. 

Kora látszik az alkotáson, viszont összegességében véve egy szórakoztató, tesztoszteronnal átitott férfiérzelmektől lüktető kalandfilm, ami a sword and sorcery műfaj talán legjobbja. 

Conan, a pusztító (1984) – háttér és kritika

De Laurentiis már eleve franchise-ban gondolkodott, Schwarzenegger is öt filmre írt alá, így egyértelmű volt, hogy a Conan, a barbár anyagi sikere után hamarosan érkezik majd a folytatás.

Viszont a második Conan filmmel sokkal szélesebb közönséget akartak elérni a még nagyobb anyagi siker érdekében, ráadásul John Milius sem tudott visszatérni rendező forgatókönyvíróként. Ezek a tényezők pedig teljes középszerűségre kárhoztatták a folytatást. 

Bár a Conan, a barbár története is klisékből állt össze, a tesztoszteronszagú felszín alatt valójában egy nagyon is jól felépített forgatókönyv lapult. A karaktereket és viszonyaikat jól építette fel a film, nem beszéltette őket feleslegesen, és hagyott teret a nézőnek, hogy az atmoszféra beszippantsa.

Hibák sora

A Conan, a pusztító ezzel szemben egy jellegtelen, felszínes, rutinjellegű sword-and-sorcery kliséhalmaz, ami szinte csak a kaland „csodás” pillanataiban működik a továbbra is zseniális szintet hozó Basil Poledouris zenéjének köszönhetően. Például amikor a film elején a vonuló lovasokat látjuk, vagy amikor a főszereplők egy rejtélyes templomba lépnek be. Ezeket a pillanatok leszámítva a film semmivel sem nyújt többet, mint bármelyik random középszerű eresztés az alműfajból.

A legnagyobb problémát a karakterek és a szövegeik jelentik, kezdve Conannel. 

  • Már a külseje is túl sok: Milius lefogyasztotta Schwarzeneggert a szerephez, hogy funkcionálisabb megjelenése legyen, Fleischert viszont még több izmot akart villantani, 
  • karakteridegen módon túl sokat beszél, 
  • ráadásul korábban a barátai érdekében képes volt az egész életének célt adó motivációját átértékelni, itt viszont a személyes célját teszi előre. Nesze neked karakterfejlődés.

A „többiek”

A kalandozó csapat tagjai sem igazán voltak sokkal jobbak, talán csak Wilt Chamberlain által alakított kétszínű Bombaata és Mako varázsló figurája nem volt irritáló közülük… viszont a varázsló figuráját sima funkcióvá degradálta a forgatókönyv, szóval ő sem járt jól. Valeria és Subotai helyett Zulat és Malakot kaptuk – viszont a harcosnő figurája itt már papíron is gáz volt, Grace Jones pedig kegyetlenül szarul játszott, Malakot pedig vicces sidekicknek szánták, ám minden volt, csak éppen vicces nem. Ez igazából nem a színész hibája, hanem a szájába adott szövegeké. Olivia D’Abo meg végülis az amatőrködés ellenére cuki lett volna, ha nem írják meg ennyire idegesítőre.

(Azt pedig pofátlanságnak találtam, hogy egy 14 éves kislányra villantós kosztümöt adtak. Még jó, hogy a triviák szerint Schwarzenegger és különösen Chamberlain pártfogolta a forgatáson a színésznőt. A tinédzserlányok túlszexualizált ábrázolásáról Chloe-Grace Moretz is nyilatkozott pár éve, szóval még mindig aktuális probléma a kétszínű filmiparban.)

A negatív figurák? Vannak, ennyi.

Szóval a karakterívek vagy bénák vagy teljesen hiányoznak, a spirituális, lassú pillanatokat feláldozták a pörgés oltárán, a humor ráadásul sokszor dedós vagy túl direkt. (Malakon mondjuk sokat segít Lippai László szinkronja.) A nem emberi ellenfeleket tartalmazó csörték nem sikerültek jól: az effektek is rosszul öregedtek, és a koreográfia, megvalósítás terén sem igazán működtek. 

Apró pozitívumok

De, hogy ellentmondjak magamnak: a korszellemet megidéző kalandfilmként vagy akár bűnös élvezetként (ki hogy értékeli ezt az érát) teljesen jól működik az alkotás. Az atmoszféra korrekt, van benne elég akció, a zene sokat dob a filmen és a humor sem feltétlenül a legrosszabb.

Egyszerűen csak több értékkel és szívvel bír az első Conan film, míg a lebutított folytatás a később készült klónok középvonalával van egy szinten.

Vörös Szonja (1985)

A Vörös Szonja elkészülésének története sokkal érdekesebb, mint maga a film.

Az alkotás ugyanis a Conan-filmek világában játszódik, de Schwarzenegger jelenléte ellenére nem azok folytatása, hanem egy spinoff. Ráadásul ez a Vörös Szonja csak közvetetten kapcsolódik Howard életművéhez, az író ugyanis a karaktert egy teljesen más területen és időben, a 16. századi Török Birodalomban helyezte el. A filmre vitt Vörös Szonja viszont az eredeti Howard karakter képregényekhez adaptált hyborian korba áthelyezett változata. 

Schwarzenegger sem Conant, hanem egy Kalidort nevű új figurát játszik a filmben. Az osztrák színész számára eleve problémásan alakult a projekt: úgy tudta, hogy egy hétig kell a filmen dolgoznia és csak egy nagyobb cameo lesz a szerepe.  Ehelyett négy hetet töltött a forgatáson, és tudta nélkül lett másodlagos főszereplő a filmben.

A trükközés oka az volt, hogy Laurentiis nem rendelkezett kizárólagos jogokkal Conan karaktere kapcsán. A spórolás érdekében így Vörös Szonja eleve adaptált karakterét adaptálta, de megtarthatta Robert E. Howard nevét nézőcsalogatóként. (Forrás.)

Vörös Szonja – rövid kritika

Habár a nosztalgikussá érett korhangulat, Ennio Morricone dallamai és az időnként decens operatőri munka emel a film értékén, látszik rajta hogy kompromisszumok közepette született.

A forgatókönyv zavaróan ötlettelen, a karakterek egysíkúak, számos kosztüm és díszlet gagyi hatást kelt, ráadásul a harci jelenetek koreográfia is esetlenebbnek érződik a korábbiaknál. A legfőbb gond azonban az volt, hogy bár állítólag egy évig keresték a tökéletes színésznőt a főszerepre, Brigitte Nielsen egyszerűen gyenge alakítást nyújtott. Hiába nézett ki dekoratívan, arcmimikája és szövegeinek előadásmódja legalább annyira megkérdőjelezhető volt, mint Schwarzeneggeré a Conan, a pusztítóban, ráadásul a szerephez szükséges karizma is hiányzott belőle.

Továbbá Schwarzeneggerből is kevés volt, az irritáló kölyökkarakterből bőven túl sok, a rosszfiúk pedig a horribilis jelmezek és díszleteik miatt röhejesnek tűntek. A karakterek közül igazán csak Falkon vicces sidekickje működött a korrekt poénok és az őt életre keltő PaulL. Smith karizmatikus stílusa miatt.

Szerencsére a film rövid és mozgalmas, kevés pozitívuma azonban a megjelenése idején nem mentette meg az anyagi bukástól. A Conan, a barbár magasra tette a lécet, a sword-and-sworcery műfaj pedig a Vörös Szonja 1985-re egyre telítettebbé vált, így a film akkoriban negatív fogadtatásban részesült. Az évek alatt persze a nosztalgia-faktor miatt kialakult egy nézőréteg, aki számára pozitív élményt adott a film.

A negatív élmények miatt Schwarzenegger a Piszkos alku után nem újította meg szerződését Laurentiis-szel. Az anyagi és kritikai sikertelenség, illetve a Schwarzenegger távozása miatt a tervezett Conan-folytatások nem készülhettek el.

A kilencvenes évek

A kilencvenes évekre az izompattogtatós sword-and-sworcery filmekkel már Dunát lehetett rekeszteni. Az alműfajnak azonban új lendületet adtak a televíziós sorozatok sikerei, amelyekben például Herkules és Xéna kalandjait követhették a nézők.

A televíziós vonalból két Robert E. Howard adaptáció született: 

  • a Herkules sikerét meglovagolni kívánó, Kevin Sorbo főszereplésével készült Kull, a hódító,
  • a 1998-tól futott Conan, a barbár sorozat Ralf Möllerrel.

Egyik sem lett különösebb siker. A film anyagilag rosszul teljesített, a sorozat pedig csak egy évadot ért meg.

Kull, a hódító (1997)

A harmadik Conan film Schwarzenegger távozásával limbóba esett, végül új projektként újrahasznosítottásra került. Főszereplőként Kevin Sorbot válaszották ki, aki a Herkules sorozatnak köszönhetően akkoriban népszerű arc volt. Sorbo viszont nem akart egy már korábban megfilmesített karakter bőrébe bújni, így elővették Howard egy másik hasonló figuráját, Kullt. 

Maga az átvariálás nem jelentett jelentős gondot, hiszen már a Conan projektek is csak laza adaptációk voltak, amelyek a Howard életműből innen is, onnan is felhasználtak elemeket. Sztorielemek szempontjából a Kull, a pusztító is egy Conan-Kull vegyesfelvágott lett. (Forrás.)

Annál jelentősebb gondot jelentett az elkészült film gyönge színvonala, amivel ráadásul már egy eleve túlszaturált közegbe érkezett.

Kull, a hódító rövid kritika

Joel Goldsmith szimfonikus metál elemekkel díszített soundtrackje egyszerűen jobb filmet érdemelt volna. Tulajdonképpen az ő munkája mentette meg a alkotást a teljes feledhetőségtől.

A klisés sztori és karakter még megbocsáthatóak lettek volna, de a Kull, a hódító bántóan olcsónak is érződik, a rendezés fantáziátlan, a színészi játék pedig vagy sótlan, vagy erőltetett ripacskodásba fullad. Ehhez még jött egy katasztrofálisan gyatrán megvalósított finálé és egy rosszul kiválasztott főszereplő is – Kevin Sorbo karizmája egyszerűen nem volt elég a szerepre, játéka és mozgása pedig zavaróan herkulesi volt. 

A film igazából csak akkor működik, amikor az elnagyolt koreográfiájú csépelés alatt Goldsmith dallamait veretik – ilyenkor az egésznek lesz egy túltolt, már-már parodisztikus, de menő jellege. Ezekben a pillanatokban egy szórakoztató, swashbuckler kalandfilmre emlékeztet az alkotás – kár, hogy a többi részében meg csak egy B-kategóriás, harmatos kliségyűjteményre. Karina Lombard meg tök jó lett volna, de még az ő karakterét is elszúrták a készítők.

2011: A Conan, a barbár reboot

Habár évtizedeken keresztül fel-felbukkant egy pletyka Schwarzenegger visszatéréséről, az nem valósult meg. A Kull, a hódítót sikertelenségét követően hosszú évekig passzolgatták a stúdiók és filmesek a következő Conan-film lehetőségét. Végül olyan forgatókönyvírókat és rendezőt bíztak meg a projekttel, akik már eleve garantálták a még el sem készült film sikertelenségét.

A Donnelly / Oppenheimer írópáros volt talán négyőjük közül a „legkevésbé gyenge” láncszem. Bár 2003 és 2011 közötti filmográfiájuk egy kivétellel anyagi bukták sora, a filmjeik közül csak egy volt kimondottan borzasztó darab. Sean Hood forgatókönyvíró viszont már más tészta. Két eleve vegyes fogadtatású, anyagilag még éppen elfogadható szintet hozó horror-folytatással kezdte karrierjét, azonban szkriptjeiből egyre látványosabb kritikai és anyagi bukások készültek. A csodacsapathoz Marcus Nispel rendező érkezett, aki videoklipes hátterének köszönhetően ugyan mutatott némi érzéket a vizualitáshoz, filmjei azonban így sem voltak jók. Két horror remake/reboot/folytatása/valamilye ugyan termelt egy kis profitot, de a pocsék kritikai fogadtatásuk (és a pont a Conanhoz hasonló Pathfinder anyagi vesztesége) előre jelezte, hogy ez nem lesz örökké így. Valószínűleg a Pathfinder (A barbár – Legenda a szellemharcosról) stílusos akciójelenetei miatt esett Nispelre a választás, csak kár, hogy senkinek nem tűnt fel, mennyire üres minden más téren az alkotás. 

Conan, a barbár kritika (2011)

A Conan-reboot nem meglepő módon egy agresszíven semmilyen alkotás lett. A film egy jellegtellenül call-of-duty-szürke, kamerarángatástól és túlvágástól szenvedő fércmű, melynek története az első és második Conan-film elemeiből próbál építkezni. Egyéniség nélkül azonban gyorsabban szétesik, mint egy felsőkategóriás BMW 150 ezer kilométer körül. Ez persze a béna rendezésnek, az unalmasra újraírt címszereplő karakternek és a már-már túl sok, de agyonvágott akciójelenetnek is köszönhető. 

Az extra erőszak csak azért van benne, hogy a film extra erőszakos legyen, amitől gagyivá vált. Ráadásul Jason Momoa is mellényúlásnak bizonyult a főszerepre. A színész ugyan már ekkoriban is nagydarab volt és marcona külsejű, illetve a Csillagkapu: Atlantiszos munkásságának köszönhetően népszerűsége is szépen nőtt, itt még hiányzott belőle az a fajta karizma, amivel el tudott volna vinni a hátán egy ilyen filmet. Ráadásul a helyzeten a finálé borzasztó CGI-látványa se javított.

Hiába az R-besorolás, hiába a sok akció, egyéni karakter, karizma és energia nélkül csupán egy n+1-edik sword-and-sorcery csörte lett a rebootból. Önmagában egyszer elmegy (bár a kalandfilmes hangulat így is vékony), a nagy elődhöz képest viszont nagyon halvány próbálkozás.

Conan jövője

Egyelőre nincs új Robert E. Howard projekt készülőben, ami a jelenlegi politikailag kissé túltöltött időszakban talán nem is baj. Játékok terén viszont jobb a helyzet: például 2018-ban jelent meg a Conan Exiles című multiplatform játék, ami a hyborian korszakban kalauzol el minket.

Doz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük